Home > Bevezetö szöveg, Elmélet, Wildcat > Tessék mondani, merre van a forradalom?

Tessék mondani, merre van a forradalom?

Ez sem egészen mai termés, ezt rögtön az első bekezdésben láthatja a figyelmes olvasó, viszont annál aktuálisabb. Miután eloszlatni igyekeztünk a félreértést, amit a polgári tábor (mindenféle demokratáktól a tekintélyelvű jobb- és baloldalig) immár több mint évszázada sulykol: hogy a munkásosztály a közvetlenül az iparban dolgozókra szűkülne, és nem a társadalmi értéktermelésben elfoglalt helye alapján volna meghatározható (ami jóval szélesebb rétegeket jelent, mint az ipari munkásságot), most arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi köze ennek a széles értelemben vett munkásosztálynak a forradalom lehetőségéhez, a kommunizmus megvalósulásához. Megint egy Wildcat-szöveg (melléklet a 69. számhoz, 2004. tavasz), megint egy halom gondolkodnivaló…

30 éve stagnál a kapitalizmus, 20 éve folyik a szociális ellátórendszerek és a munkakörülmények elleni offenzíva, és 10 év óta egy világméretű mozgalom ülteti a vádlottak padjára e rendszer igazságtalanságait. Miért maradnak csendben oly sokan? Miért nem döglik meg végre a kapitalizmus?

NINCSEN AUTOMATIZMUS

Már 120 évvel ezelőtt, a „great depression“ idején is úgy tűnt, hogy itt a kapitalizmus vége, ám ahogyan átlépte e határokat, olyan hatásosan nyitott új korszakot, hogy ma éppen azt tartjuk „kapitalizmusnak“, ami ennek a mély válságnak a meghaladása során keletkezett: a tartós fogyasztási cikkek, mint az autó, a hűtőszekrény, a központi fűtés tömegtermelése óriási ugrást jelentett − azok életszínvonalában is, akik ezeket a dolgokat megtermelték. Ám a technikai és társadalmi fejlődés összefüggése, amelyet a kapitalizmus garantálni látszott, mindenki szeme láttára szétrepedt, az utóbbi három évtizedben már csak Délkelet-Ázsiában volt erőteljes fejlődés.

Mikor a kapitalizmus korlátokba ütközik, adottak a feltételek, hogy az egész szart megdöntsük (latinul: revolutio, azaz forradalom), de nem fog „automatikusan“ összeomlani. Miért maradnak még mindig nyugton az emberek?

Először is ott a munkahely elvesztésétől való félelem és a tudat, hogy mások még rosszabbul élnek. Aztán vannak társadalmi rétegek, amelyek az alacsonyabb béreket és szociális juttatásokat saját érdeküknek tudják be. Nem csak „a vállalkozók“ ezek, hanem az adótanácsadók, részlegvezetők, jól kereső tévériporterek, politikusok és mindenféle funkcionáriusok, akik egyre agresszívabban és nyíltabban szigorított társadalmi egyenlőtlenséget követelnek. A Schröder-rezsim kőkemény szanálásra szánta el magát e „felső harmad“ (ami valójában jóval kevesebb!) megbízásából. [Azóta ezt végrehajtották, lásd Hartz IV, stb. – a szerk.] Ennek folyamán objektíve már nem csak az építőmunkásokat versenyeztetik az ukrán bérekkel. Az autóipar cseh és spanyol bérekkel fenyeget, ami a Volkswagennél az 5000×5000 modellel első ízben vezetett az egységes szakszervezeti bérszínvonalnak az egyes üzemek „házi béreinél“ is lejjebb srófolásához. Most a szoftverfejlesztő részlegeket teszik az indiai programozók konkurrenseivé. Sokakat rosszabb élet veszélye fenyeget, azonban − minden siránkozás mellett − hiányzik az arról alkotott elképzelés, hogy miképpen lehetne másként − kivéve az egészet egyben hagyó apróbb javítgatásokat. Csak ezért lehetségesek „az adótanácsadók ideológiai magaslatai“.

Mi jön az antiglob-mozgalom után?

Az 1999 őszi WTO-ülés elleni tiltakozásoktól kezdve a történelemben először lépett színre egy globális mozgalom. Seattle-ben együtt harcoltak a munkások és a fiatalok, szakszervezetisek és anarchisták az utcán. Ez a 2001 nyári genovai világgazdasági csúcstalálkozó alkalmával még egyszer lehetséges volt: menekültek, elfoglalt ifjúsági központok, munkások… Az államhatalom keményen visszavágott. Azóta veszített lendületéből a mozgalom, de újra meg újra felvillant, például mikor világszerte milliók tüntettek az iraki háború ellen, vagy 2003 november elsején Berlinben a kormány szociálpolitikája ellen. A neoliberalizmus-ellenes mozgalom elérte ideológiai célját (a neoliberális ideológia ideje lejárt), a politikai és társadalmi célokat azonban nem (Irakot szétbombázták és elfoglalták; az egyenlőtlenség növekszik, világszerte megint egyre több ember hal éhen). A piaci viszonyok kiélezetten kerültek be a mindennapokba. Ez frusztrációt és a politikától való elfordulást hozza magával. Sok „híresség“ viszont elégedett, mivel elemzéseik és javaslataik meghallgatásra találnak a hatalmasoknál.

Ebben a helyzetben talán van esélye a forradalmi áramlatnak, amely globális és európai szociális fórumokon jobbára csak színes pántlika volt. Egyre többen tudják, hogy a kapitalizmusból soha nem lesz vegetáriánus cápa. Hogy ezt az esélyt megragadjuk, nem elég most állandóan „antikapitalizmusról“ és „szociális kérdésről“ beszélni, de egyébként az eddigi politikát folytatni. Egy forradalmi áramlatnak arra kell hivatkoznia, hogy a fentebb leírt társadalmi blokád kezd felszakadozni: Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Lengyelországban, stb. önszerveződő sztrájkok és mozgósítások zajlanak, és az intézményes közvetítés keretein kívül érnek el valamit… Néhány hónapja már Németországban is másfelől fúj a szél.

Nem a „technikai haladás“, hanem az osztályharc a történelem mozgatórugója!

Eddig a kapitalizmus éppen abban tűnt ki, hogy a „természetes“, társadalmi, technikai határokat produktívan tudta meghaladni. Úgy tűnt, az egész földgolyót vérrel-vassal meghódító feltartóztathatatlan fejlődés ölt benne testet, amely azonban a kizsákmányoltaknak nemzedékről nemzedékre jobb életszínvonalat tesz lehetővé. Innen vette magának a legitimációt ez a romboló, kizsákmányoló rendszer. Ezért állíthatta az uralkodó osztály, hogy a történelemnek/történetnek célja van, melynek képviselőjéül magukat állíthatták be. Mészárlásokat igazoltak azzal, hogy nélkülük „ma nem tartanánk itt“. A munkásmozgalom nem radikálisan kritizálta ezt a történelemfelfogást, hanem kitolta a perspektívát a jövőbe. A régi szociáldemokrácia azt mondta: fel kell áldoznotok magatokat és felépíteni a gazdaságot, hogy jobb sora legyen gyermekeiteknek és unokáitoknak. A sztálinizmus szerint: meg kell ölnünk néhány millió „kulákot“, hogy ötven év múlva „felépíthessük“ a kommunizmust. Mindkettő az ipar fejlődését szabta feltételül, mindkettő a futószalag híve volt.

KAPITALIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS

Ugyan mi is − pl. ezen a plakáton − „kapitalizmusról“ beszélünk, ez tulajdonképpen helytelen, ugyanis ez nem zárt rendszer. Ha világos, hogy ezen nem valami dolgot, hanem egy társadalmi viszonyt értünk, akkor pontosabb lenne mindig „a tőkéről“ beszélni.

A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet nem volt forradalom, mint azt a polgári történetírás akarja elhitetni velünk: lényegében ugyanazok maradtak uralmon, mint előtte − csak kevesek rövidültek meg egy fejjel. A feudalizmus mindkét oldalról válságba került. A jobbágyok a városba menekültek. Az urak is elmenekültek a jobbágyaiktól való közvetlen függőségtől a bér(munka) általi rugalmasabb kizsákmányolásba, és attól kezdve avval törődtek, hogy pénzzé vált vagyonukat szaporítsák.

Az egykori szolgák és jobbágyok lázadása nem a szabadsághoz, hanem csak egy újabb osztályviszonyhoz, az alávetettség újabb formájához vezetett.

A tőke harcokkal övezett társadalmi viszony. Ugyanakkor e viszonyban rengeteg kézzelfogható dolog (főleg gépek) keletkezik. A tőke jellemzője a termelőerő termelése. Az eddigi kapitalizmus elsősorban az agrárforradalom volt: a mezőgazdasági termelékenység óriási mértékben megnőtt. Ezáltal munkaerő-felesleg jött létre a vidéken. A kapitalizmus egész történetében menekültek az emberek a faluból a városba, a szántóföldről a gyárba, „délről“ „északra“ − az utóbbi 25 évben ez a menekülés jóval meghaladja a tőke értékesülési lehetőségeit; a bevándorlók hatalmas gyűrű-telepeket alkotnak a világvárosok peremén; a városok világszerte válságban vannak.

A mezőgazdaság kapitalista fejlődése romboló hatású: vegyszerek és profitorientált génmanipuláció, a haszonnövények és -állatok elrablása és számuk csökkenése (…), a biológiai erőforrások világméretű kifosztása, növény- és állatfajok megsemmisítése… A mezőgazdasági politika bűnözői jelleget ölt: az agrártámogatások szétverik más országokban az élelmiszertermelést, és így tovább. Ma az emberiség kis része képes mindenki számára elegendő élelmet termelni. Ennek ellenére emberek halnak éhen. E gazdálkodási mód őrültsége nyilvánvaló.

Amint az emberek tudnak írni és olvasni, a szocializmus elavult

Minden szocializmus-elképzelés kiindulópontja: munkásigazgatásnak alárendelni a gyárakat, és a termékek körforgását (állami) tervezés útján megszervezni. Minden egyéb kérdést elhalasztanak a „következő történelmi korszakra“. Még az anarchista utópiák is végig „szocialisták“ voltak, mert „igazságosan“ akarták „elosztani a szükséges munkát“… ez rögtön felveti a kérdést, hogy milyen intézmény igazgatja ezt az elosztást, hiszen az elidegenedett munka elidegenedett munka marad, akkor is, ha „csak“ napi négy órát tesz ki! A szocialista elképzelések mindig az államhoz kötődtek. A hivatalos munkásmozgalom megkísérelte beküzdeni magát az államba. Csak az anarchisták és némely baloldali kommunista áramlatok voltak államellenesek – és mindvégig marginális jelenségek.

A fejlett kapitalista társadalmakban, amelyekben a parasztok már nem a népesség többségét adják, a „kommunista“ pártok [idézőjel tőlünk − a ford.] feloszlanak és szociáldemokratákká lesznek (pl. Olaszország: PCI-ből DS). Maga a szociáldemokrácia elveti saját rossz utópizmusát, és nyíltan elkötelezi magát a kapitalizmus mellett (Németország: az SPD „godesbergi programja“).

A XX. század összes „forradalmi“ mozgalma, ahol csak hatalomra került, felzárkóztató diktatúrává alakult, a Szovjetuniótól kezdve a „fiatal nemzetállamokig“. Ennek az volt az objektív feltétele, hogy mindenki számára lehetségesnek tűnt a fejlődés – a tőke harmincéves válsága ennek véget vet. Az emberek oldaláról az volt a feltétele, hogy hittek az államban (mint a fejlődés irányítójában) – az 1968-tól indult világméretű forradalmi mozgalom leszámolt ezzel; „1989“ megpecsételte e hit sorsát. E történelmi folyamatban ugyanis az emberek és elképzeléseik is megváltoztak. Senki sem hiszi többé, hogy az állam meg fogja javítani az életünket, hogy az atomerőművek biztonságos energiaellátást jelentenek, világszerte harcok zajlanak a bénító nagybefektetések ellen…

Hogyan vehetik saját kezükbe sorsukat az emberek, és hogyan dönthetnek meg mindent? Honnét jön ehhez az erő? Figyelem, nem azt kérdezzük, hogyan szerezzük meg a hatalmat, hanem hogy hogyan verjük szét! A kérdést azonban fel kell tenni.

A MUNKÁSOK SOK MINDENT MEGVÁLTOZTATHATNAK, AMENNYIBEN EGYÜTT NEM CSINÁLNAK VALAMIT − AZAZ SZTRÁJKOLNAK!

Az elnyomottak és kizsákmányoltak mindig is harcoltak. Ebben az értelemben igaza van a Kommunista Kiáltványnak: a történelem osztályharcok története. Viszont csak a tőkeviszonyban jön létre egy olyan osztály, amely mindent meg tud dönteni, nem csak az urakat lecserélni és a munkát másképpen elosztani képes, hanem az ember ember fölötti uralmának véget vetni és a munkát felszámolni is. A munkásosztály több, mint rossz helyzetű emberek gyülekezete. Világszerte együtt van, részei függenek egymástól. Együttes léte a tőkés termelékenység feltétele. Ő termeli a tőkét. Ez nagy különbség a parasztokhoz és rabszolgákhoz képest, akik szintén sokan voltak kizsákmányoltak, és szintén harcoltak ez ellen és hősies felkeléseket szerveztek − ők azonban elszigetelt termelők voltak, akiknek munkáján keresztül az urak a „természet kincseit“ aknázták ki.

Ma világszerte a bérmunkások a többség, és többé nem a parasztok. Közvetlen a földeken egyre kevesebben dolgoznak − és az ő nagy többségük is (föld)munkás.

A munkásosztály testesíti meg minden osztály megszüntetésének, a kommunizmusnak a  lehetőségét. Csak ebben a feszültségben, csak folyamatában érthető meg, és nem lehet szociológiailag meghatározni („ki tartozik bele, ki nem?“). A kapitalizmus egyre azt állította, hogy meghaladta saját osztálykarakterét − ám amíg embereknek bérmunkában kell dolgozniuk, létezik osztályantagonizmus. És manapság, mikor valaki tegnap „háziasszony“ volt, ma „munkanélküli“, holnap talán irodai alkalmazott és holnapután áruházi pénztárosként vagy a gyárban a futószalag mellett dolgozik, az osztályviszonyban elfoglalt pozíció sokkal meghatározóbb, mint a mindenkori munkakör.

Hogy is volt a „szakmai büszkeséggel“?

Minden társadalmi intézmény az osztályharcból keletkezett, mindet forradalmasítani kell: a börtönt, az iskolát, a gyárat, az egyetemet, a várost, a vidéket. A nemi szerepek és az egészséges/beteg kategóriák is a (bér)munka értékesítéséből származnak. Azon politikai elgondolások, amelyek meg akarják szüntetni a kapitalizmust, de „egyelőre“ érintetlenül hagynák a gyárakat, az autókat, a szociális kapcsolatokat, stb., nem forradalmiak, hanem éppen annak ellentétei.

Miután Németországban a baloldal sok éven át egyáltalán nem törődött a „proletár csatatérrel“, most megint sokfelől hangzanak fel szlogenek a „szociális kérdésről“ vagy a „munkásosztályról“. Előbbiek általában összekeverik a munkásosztályt annak képviselőivel (üzemi tanácsosokkal és szakszervezeti funkcikkal), és a minimáljövedelemről és minimálbérről szőtt „civiltársadalmi“ álmaikat forradalmi követeléseknek tartják. Utóbbiak jobbára ideológiával terhes dumát nyomnak, az „identitásképző besorolások“ leépítésének évei után most a proletkult és a leninista „munkáspolitika“ feltámadni látszik.

Ez ellenében rögzítenünk kell néhány dolgot: nincsen „munkásidentitás“, a munkásosztály nem kész szubjektum, legnagyobb szükséglete, hogy többé ne legyen munkásosztály. Nincsen történelmi küldetése sem, nincs távlati célja, az itt és mostról van szó! „A kommunizmus a valódi mozgalom“, írta Marx és Engels „A német ideológia“ oldalain. És mi nem kívülálló stratégák vagyunk, hanem magunk is az osztályösszetétel részei − amely ma más, mint Marx idejében vagy a XX. század elején. A forradalom kérdése is más manapság, mint a Párizsi Kommün idején. Ma felmerül a munkától mentes szabad társadalom kérdése. Óriási többlet létezik termelői tudásból, amit a tőke nem értékesít.

A fel- és leívelő osztályharcok folytán kiterjedt a munkásosztály strukturális hatalma. A XX. század ’30-as éveinek világgazdasági válsága megmutatta, hogy a proletárokat nem lehet a szervezetlen állapotba visszalökni. Az 1945 utáni világgazdasági rendszer ennek elismerése volt ama kísérlet képében, hogy a jóléti állam, a szakszervezetek és tényleges minimálbérek eszközeivel integrálják a munkásosztályt a kizsákmányolásba. 1968-tól a globális osztályharcok széttörték ezt az együttállást. Ezekben a harcokban mindent tematizáltak, a bért, a munkát; visszautasították a bérekkel való megosztást, a nemi szerepeket és a karriert, stb. A munkásosztály újratermelődésének e gazdasági, kulturális és társadalmi válságában központi helyet foglal el a munka válsága. A kihívás olyan radikális volt, hogy a válság máig tart. Strukturális értelemben a munkásosztály hívta elő és határozta meg. A globalizáció, ahol valóban zajlott, az utóbbi 30 évben (gyorsabban, mint eddig a történelemben bármikor) a munkások élet- és munkakörülményeinek hasonulásához vezetett − a harcok nyomán! (Ezalatt az emberiség nagy részei minden fejlődéstől el vannak vágva, és a szegények és gazdagok közti olló tovább nyílik.) A történelem legnagyobb népességvándorlási áramlatai sem törték meg a munkások igényeit, inkább tovább terjesztették azokat. A kizsákmányolási viszonyok válsága a kapitalista uralom minden szintjén átszivárgott és felerősödött az utóbbi évtizedekben − egészen a tőkés világrendszer hegemón hatalmának bukásáig. Az Amerikai Egyesült Államok nem képes az állandó háborúval megoldani válságát, éppen ellenkezőleg: így még jobban kiélezi azt („a háború válsága“). Ugyanez történik nemzeti keretben is: mikor erős válságprogramot próbálnak tető alá hozni, az állam, a szakszervezetek és a pártok a szavahihetőség utolsó morzsáit is elveszítik.

Aki ebben a helyzetben egy asztalhoz ül a képviselőkkel, hogy megtárgyalja a „szociális kérdést“, az az ő segédükké válik. Le a történelmi álruhákkal („a munkásosztály és az ő pártja“)! Ahol ma harcok zajlanak, akár Argentínában, akár Franciaországban, az ilyen koncepciók régen elavultak. Az emberek megszervezik magukat, és többé nem hagyják, hogy mások cselekedjenek helyettük. Olaszországban régi „munkásarisztokraták“ és ifjú prekérek 2003 decemberében közösen szerveztek vadsztrájkokat a városi tömegközlekedésben. Az ilyen folyamatokat kell figyelnünk Bolíviában, Nigériában, Kínában, Lengyelországban és „nálunk“, tanulnunk belőlük és részt vennünk bennük!

Categories: Bevezetö szöveg, Elmélet, Wildcat Tags:
  1. No comments yet.
  1. No trackbacks yet.