Home > Bevezetö szöveg, Elmélet > Osztály, osztályharc, osztály nélküli társadalom

Osztály, osztályharc, osztály nélküli társadalom

Hosszú szünet után ismét jelentkezünk. Az alábbiakban egy németországi csoport, az Unabhängige Rätekommunisten (Független Tanácskommunisták) írását olvashatjátok az osztályfogalomról általában. Szövegeik jó része elérhetö a weboldalukon. Kissé egyszerü és ideologikus iromány ez, de a magyar viszonyokhoz mérten ez még akár jó is lehet, hiszen a Kárpát-medencében az osztályfogalom sok évtizednyi sztálinista és neoliberális félremagyarázás után bizonyosan alapos tisztázásra szorul. Kellemes olvasgatást – és vitát!

Technikai tudnivalók: a lábjegyzetekre vonatkozó utalások (zárójelbe) tett számok, a fordítói megjegyzések [szögletes zárójelben] találhatók becsillagozva az aktuális szakasz végén.

Osztály, osztályharc, osztály nélküli társadalom


I. „Az osztály maga nem dolog, hanem történés.“

„Szociológusok, akik fogták az időgépet, és − nagy sóhajtozás és zihálás közepette − leszálltak a gépházba, azt mesélik nekünk, hogy sehol nem tudtak egy osztályt beazonosítani vagy lokalizálni. Csak különböző foglalkozású, jövedelmű, tisztségű és egyéb kategóriák szerint különböző embereket találnak. Természetesen igazuk van: az ‚osztály’ ugyanis nem a gépezetnek egyik vagy másik része, hanem a gép működési módja – nem ez vagy amaz érdek, hanem az érdekek súrlódása − maga a mozgás, a hőség, a mennydörgő robaj. Az osztály (gyakran intézményes kifejeződéssel bíró) társadalmi és kulturális képződmény, amelyet nem lehet elvontan vagy elszigetelten meghatározni, hanem csakis a más osztályokhoz való viszonya révén; és e meghatározás alapvetően csak az idő közvetítésével alkalmazható – akció és reakció, változás és harc. Amikor osztályról beszélünk, emberek nagyon lazán definiált összefüggésére gondolunk, akik érdekek, társadalmi tapasztalatok, hagyományok és értékrendszerek egyazon halmazán osztoznak, és akik hajlamosak osztályként cselekedni, önmagukat cselekedeteikben és tudatukban más csoportokhoz viszonyítva osztályszerűen meghatározni. Ám az osztály maga nem dolog, hanem történés.“

− Edward P. Thompson (1)
“A tőke tehát előfeltételezi a bérmunkát, a bérmunka előfeltételezi a tőkét. Kölcsönösen feltételezik egymást; kölcsönösen létrehozzák egymást.”

− Karl Marx (2)

A munkásosztály a polgári társadalom két nagy osztályának egyike. Éppoly sokoldalú és főleg ellentmondásos, mint a kapitalista társadalom egésze és attól függetlenül is létezik, hogy tagjaiban tudatosul-e, illetve hogy akarják-e, hogy így legyen. Akik ma az újságokban a munkásosztály eltűnéséről zagyválnak, azokat esetleg már holnap visszahozhatják a tények talajára a nyomdákban és kiadókban sztrájkoló munkások. Az osztály állítólagos mai szétszakadozottsága és különbözősége nem felel meg a történelmi tényeknek: a munkásosztály soha nem volt egységes tömb, mindig is különféle rétegekből állt. Így a XIX. század munkásosztálya a maga mezőgazdasági és ipari napszámosaival, szakmunkásaival és háztartási alkalmazottaival nem volt kevésbé szétszaggatott és ellentmondásos, mint a mai munkásosztályban helyet foglaló állami alkalmazottak, a „rendes munkaviszonnyal“ bírók, a határidős szerződésesek, a kényszervállalkozók, stb. (3) Állandó változás alanya az osztály, némelyik rétege eltűnik, újabbak keletkeznek… Ezért a munkásosztály fogalma akkor sem volt jobb, mint ma, mégis használható arra, hogy a kapitalizmusban való túlélés érdekében bérmunkát végzők és munkaerejük eladására kényszerülők összességét egy fogalomba gyűjtsük, mert nem birtokolnak termelőeszközöket és élelmiszerekhez sem jutnak hozzá másképpen.*

* [A definíció nem pontos, inkább egy tendenciát fejez ki. A dolgozni kényszerülők egy bizonyos hányada a termékciklusok egyes fázisaiban igenis birtokolja „termelőeszközét”, legyen az a sarki cipész, aki saját tulajdonú kaptafáján dolgozik, a mezőgazdasági kooperatíva, vagy a diák, aki saját számítógépén tervez reklámgrafikát. Hogy a saját tulajdonú eszközökön dolgozók aránya mekkora, az függ attól, milyen mértékben iparosodott egy adott ágazat, azaz mennyire lehetséges az ipari módszerekkel való olcsóbb termelés. Cipészekkel a modern nagyvárosokban alig találkozunk, mert cipőt gyártani olcsóbb, mint javítani. Valószínűleg nemsokára eltűnnek a szabadúszók a számítógépesek között is, és az elektronikus napszámosoknak adják át a helyüket…
A fogalomtisztázás egy köztes állomása a termelőeszközök mibenlétének kérdése. Amennyiben a klasszikus felfogást − általános használati értékkel bíró termékek előállítását − vesszük alapul, termelőeszköznek a termőföld, a bánya, a gyár minősül. Ebbe a cipész műhelye még belefér, a diák laptopja már nem. Ezzel szemben Negri és barátai azt állítják, a diák notebookja (és a rajta fellelhető grafikai program) egyenértékű a cipész műhelyével, vagyis önálló értéket termelő termelőeszköz.
Mi az osztályfogalmat kevésbé egy ilyen formális definíció szerint határoznánk meg, inkább a fejezet elején olvasható első idézethez híven a mindenkori viszonylagosságot emelnénk ki. A munkásosztályhoz tartoznak szerintünk mindazok, akiknek reális becslés alapján nincs más perspektívájuk, mint egy életen át saját munkaerejüket eladni − vagy tartalékstátuszban várakozni arra, hogy mikor tehetik meg ezt („munkanélküliség“). A munkásosztály döntő többsége utálja a munkát, hiszen nem maga határozta meg annak célját, módját, helyét, idejét, tempóját és eszközeit; viszont éppen a reális helyzetfelmérés hiánya visz rá sokakat, hogy mégiscsak keményen dolgozván vagy könyökölve ügyeskedvén igyekezzenek „előbbre jutni“, annak reményében, hogy egy nap már nem kell tönkremelózni magukat („Get rich or die tryin’“, így egy kőgazdag rapsztár lemezének címe). Az efféleképpen próbálkozók között elenyésző azok aránya, akik sikerrel járnak, viszont mind erősítik az elnyomorodást azzal, hogy a munkaerő értékét egyre lejjebb viszik a nagy versenyben − azaz a szubjektív tévedésből adódóan objektíve a tőke törekvéseit, saját elnyomatásukat szolgálják. ­- ­ fordítói jegyzet]

A bérmunkás-lét nem hívja elő automatikusan a társadalmi forradalmár tudatot. Így a munkásosztály cselekvésében és gondolkodásában, egész létében szükségképpen e polgári társadalom jegyeit hordozza magán, gondolkodását és cselekvését a társadalmi kényszerek határozzák meg. (4) Az uralkodó munkástudat szükségszerűen reformista: ugyanis a munkások jelenleg bérmunkát kell végezzenek, hogy túlélhessenek a kapitalista viszonyok között („a viszonyok néma kényszere“). E viszonyok közé tartozik annak kényszere, hogy lehetőleg magas áron adják el saját munkaerejüket. (5) Ebből adódnak a szakszervezetek és munkáspártok. A történelem azonban tele van példákkal arra, hogy a munkástudat időről időre forradalmasodhat (itt nincsen automatizmus egyfelől a válságok lezajlása és a fokozódó elnyomorodás, másfelől a tudat forradalmasodása között). (6) Itt az osztálytudat fejlődése dialektikus folyamat (7), amely a saját tapasztalat, a saját (re)akció és a minderre adott reflexió, valamint a megtermékenyítő kölcsönhatások elemeiből építkezik. A munkásosztályra ezenkívül mindenféle polgári ideológia és reakció súlya nehezedik eszmék, előítéletek, világképek és értékek (pl. antiszemitizmus, munkaetika, versengés, teljesítmény-ideológia, rasszizmus, vallás, stb.) formájában.

A munkásosztály a társadalmi viszonyoknak egyszerre terméke és termelője; a tőke produktuma, amelynek hatalmát a munkahelyeken termeli újra, és amelynek egyidejűleg maga is része. Marx ezt a „Bérmunka és tőke“ c. írásában világosan elemezte: „A tőke tehát feltételezi a bérmunkát, a bérmunka a tőkét. Kölcsönösen egymás feltételei, kölcsönösen hozzák létre egymást.“ A tőke hatalma, amelyet a bérmunkások termelnek, ellenük fordul: saját tehetetlenségüket termelik. (8) Tevékenységük tétlenséggé változik, szubjektivitásuk objektivitássá. Tevékenységük, munkájuk az elidegenedett bérmunka alakjában fordul ellenük. A bérmunkások nem maguk határozzák meg, mely feltételek között és milyen céllal folyjon a termelés: némely emberi szükséglet kielégítése (fogyasztássá változtatva) immár véletlenszerű melléktermék, hiszen csak az értékesítésre, az érték realizálására megy ki a játék. Amennyiben a bérmunkások értéket termelnek, ez újfent arra szolgál, hogy munkájuk fölött parancsnokoljon és új értéket teremtsen. És mégis megállíthatnák a kapitalista gépezetet, mivel csak a tőke részeként, munkaerejüket eladó, egészségük és életük leértékelődésével egyidejűleg értéket termelő bérmunkásként való működésük biztosítja az üzem menetét. Ennyiben termelte és termeli ki a tőke saját rendjének „sírásóit“ (Marx) minden új gyárral és irodával, lett légyen az Indonéziában, Mexikóban vagy bárhol másutt. A bérmunkások viselkedése befolyásolja a viszonyokat, és még a társadalmi szerepeken belül is van mindenkinek egy kis cselekvési tere (pl. nem muszáj senkinek rasszistának lennie, akkor sem, ha ezt az állam és a tőke az általános uralom részeként helyenként és bizonyos időszakokban társadalmilag erőlteti és gyakorolja). A bérmunka- és tőkeviszony társadalmi viszony, amely egyszerre nyugszik a kényszeren, ki- és bezáráson és elválasztáson. Ezáltal szükségszerűen erőszakot és elkülönülést gerjeszt a proletarizált (tőkésített) emberek között, ami a munkahelyi fúrásban, a rasszizmusban és szexizmusban, stb. nyilvánul meg, melyek a mindenütt uralkodó konkurrencia következményei.

A munkásosztályról alkotott képnek gyakran több köze van (volt) egy bizonyos misztikához és ideologikus nézetekhez, mit a társadalmi valósághoz. Ez abból jön, hogy az osztály mindig mások ambícióinak tárgya is volt. „Mindenféle baloldali kispolgár (hogy a jobbosokról ne is beszéljünk) saját fazonjára nyírta a munkásosztályt, ahogyan éppen ideológiai konstrukciójába és politikai koncepciójába illett: akár mint hősies ‚forradalmi’ osztályt, mint ‚rasszista csőcseléket’ vagy a párt tanítására és segítségére szoruló tömeget. Nem a valóban jelenlévő ellentmondásokból indulnak ki, hanem megkonstruálják tárgyukat, az osztályt olyképpen, hogy az az ő közvetítésükre szorul és ideológiájukat legitimálja. Így a politikai csoportok az osztályt önkényesen manipulálandó és mozgósítandó politikai tárgynak látják, amelynek uralásáért más politikai csoportokkal és ideológiákkal (baloldaltól jobboldalig, szakszervezetek, stb.) versengeniük (…) kell. Számukra az osztály „politikai kritériumok“ szerint létezik; ha e csoportok az osztályt társadalmi szubjektumnak tekintenék, saját létjogosultságukat kellene feladniuk. Ennélfogva legsajátabb érdeke (…) minden politikai avantgárdistának, hogy az osztályt politikai kritériumok szerint a párt közvetítésére szoruló politikai tárgyként kezelje.

A munkásosztály forradalmibb és reakciósabb, mint azt a pártos munkástörténetírás ábrázolja. Az osztályharcok története bizonyítja: a munkások képesek forradalmi élcsapat nélkül is harcolni. A munkásosztály azonban nem makulátlan, nem monolitikus tömb, nem egészében és tartósan forradalmi osztály, éppannyira nem is az a rasszista csőcselék vagy ostoba massza, amelynek a versengő elitek óhajtják nyilvánítani. Aki a munkásosztályt kollektív hősnek állítja be vagy kárhoztatja, az bedől a kispolgári baloldal mítoszainak, amely vagy a régi szép időkről álmodozik, vagy a fekete és fehér közti árnyalatokat hagyja figyelmen kívül. Az egyik felmagasztalja az osztályt, csak a kollektívát ismeri és az azt alkotó egyéneket nem. A másik csak összefüggéstelen egyéneket ismer, nem látja a kollektív munka- és életkörülményeket, tapasztalatokat és harcokat.“ (9)

A munkásosztály tehát nem tisztán forradalmi osztály, akkor sem, ha forradalmi potenciáljáról sokszor tanúbizonyságot tett (1905, 1917, 1921, 1956, 1968, stb.): osztályként objektív és szubjektív érdeke a kapitalizmus meghaladása, és a társadalmi (újra)termelési folyamatban elfoglalt helye alapján megvan rá a lehetősége. Ebben különbözik az utóbbi évtizedek „forradalmi“ csoportocskáinak összes többi forradalmi pótszubjektumától: a parasztoktól, a nemzeti felszabadító mozgalmaktól, a (városi) gerilláktól, a nőktől, a harmadik világbéli tömegektől, a „prekariátustól“, a diákoktól, stb. E pótszubjektumok nagy részét az említett csoportok rögtön ejtették, amint a beléjük vetített remények és elképzelések nem teljesültek.  Ugyanígy ejtette sok csoport a proletariátust, és mások most felfedezték a prekariátust mint potenciális új forradalmi szubjektumot. Ez utóbbiról Gilles Dauvé és Karl Nesic találóan ezt írták: „Sokat hallunk a prekariátus felbukkanásáról. (…) [A] proletár helyzete természeténél fogva prekér. (…) Nem szükséges új fogalmat kitalálni, amely csak egyet vesz tekintetbe a proletariátust alkotó sok tényezőből, és a másik éppoly fontos elemet kihagyja: a proletariátus értékeli fel a tőkét.“ (10)

II. Az osztályharc

Mint megállapítottuk, az uralkodó munkástudat a kapitalista körülmények közepette szükségképpen reformista. Az osztályharc e tudat anyagi, illetve gyakorlati kifutása, melynek intézményesült formái a szakszervezetek és munkáspártok. Az osztályharc nem a forradalmárok és nem is a kapitalizmus találmánya, de olyan idős, mint az osztálytársadalom; sokféle alakja van, és nem csak a társadalmi forradalomért vívott proletár osztályharc, vagyis az alávetetteknek az uralkodók és az uralom alapjai elleni harcának formájában létezik − hanem az uralkodó osztálynak az alávetettek ellen viselt harcaként is (pl. a politika háború és béke, válság vagy fellendülés, új technológia bevezetése és racionalizálás, az „életszínvonal“ csökkentése, stb. idején), az alávetettek egymás közti harcaiban (pl. különböző rétegek, részlegek, munkahelyek vagy földrajzi területek között), vagy az uralkodók belháborúiban (pl. a magán- és állami tőke vagy további frakciók közti konkurrencia). Két különböző áramlata van: az első marginális, ebből nőhet ki a társadalmi forradalom, ez a szolidáris ág, mely a bérmunka és annak feltételei ellen irányul (ehhez az osztályharcnak az osztályok megszüntetéséért folyó harccá kell változnia, ami már nem „csak“ a jobb körülményekről és jobb bérmunkás-létről szól, hanem a kapitalista viszonyok és egyáltalában a nyomorúságos bérmunkás-egzisztencia felszámolásáról); a második az uralkodó, mely az osztály részeként pl. magasabb bérekért vagy a munkahelyekért, azaz a munkásként való élet folytatásáért zajlik, és amelynek elhanyagolt vetületei magán az osztályon belül játszódnak le mint a különféle részlegek, munkahelyek, régiók, stb. dolgozói közti aszociális konkurrenciaharc. Ez a saját helyzet és kiváltságok védelmezésének formájában többnyire reakciós módon nyilvánul meg más bérmunkásrétegek és –csoportok ellenében: például a kollégákkal szembeni ellenségesség, a külföldi [vagy más bőrszínű] kollégák elleni rasszizmus, a „keleti-nyugati“ regionalizmus vagy más cégek, foglalkozások és munkahelyek dolgozóival szembeni [ellenséges hozzáállás] alakjában.Az osztályharcnak ez a második és uralkodó (valamint gyakran intézményesített) tendenciája a kapitalizmus szükséges része: itt a munkások harca a tőke részeként mutatkozik, hiszen nem a tőke- és bérviszony megszüntetéséért folyik, hanem annak megőrzéséért (ez mindig elválasztást jelent, és maguk a munkások viselik terhét, akár békében, akár háborúban, válságban vagy fellendülés idején, stb.). A munkásharc e formáját a munkásosztály szükséges újratermeléséért vívják, és a tőke racionalizációval, átalakítással és a kapitalista gépi berendezések és technológia intenzívebb alkalmazásával válaszol rá, hogy a bérmunkásság részéről érkező bizonytalanságot és zavarkeltést megzabolázza.

„Különféle formákat ölt az osztályharc: legismertebb az idealizált és ideologizált, szakszervezetben vagy pártban intézményesített és szervezett forma mint szakszervezeti vagy forradalmi harc. Ezek a szervezetek mániákusan azt képzelik, monopóliumuk van az osztályharcra, és annak az általuk képviseltektől eltérő formáit: a lassítósztrájkot, a hiányzást, a szabotázst, a látszatmunkát, a vadsztrájkot, stb. ‚anarchistának’, ‚individualistának’ vagy ‚kispolgárinak’ bélyegzik, mert azok nincsenek az osztályharc szervezéséért magukat illetékesnek nyilvánító szervezetekre utalva. E különböző formák egyértelművé teszik, hogy a munkásoknak kétféle osztályharca létezik: a saját maguk által szervezett harcok és a specialista szervezetek intézményesített osztályharca a maga többnyire kiszámítható akcióival, melyek általában inkább politikai, mint társadalmi jellegűek. Ezek között elmosódnak a határok: így szakszervezeti akciókat vagy hivatalos sztrájkokat a munkások gyakran egész más okból támogatnak, és eleinte ‚vad’ akciók a szakszervezeti bázis nyomására szakszervezeti támogatást nyernek.

A bérkövetelések alakjában jelentkező osztályharcnak rendszermegtartó funkciója van: a munkaerő-áru újratermelését biztosítja (akkor is, ha a bérszínvonal nem feltétlen marad meg), a tőke racionalizációra, illetve új technikák kifejlesztésére és bevetésére [kényszerül] a költséghatékonyabb termelés érdekében. Az egyes kapitalista ugyan sóhajtozhat a béremelések miatt, az össztőkének azonban ideiglenesen és bizonyos feltételek mellett mindez érdekében áll, és megfordítva.

Az osztályharcot dialektikus folyamatként kell elképzelnünk: az osztály egyes részei küzdeni kényszerülnek a túlélés és a bérmunka feltételei ellen; az ezen harcokban nyert tapasztalatok, amelyeket az osztály bizonyos részei, köztük forradalmi munkások feldolgoznak, arra szolgálnak, hogy folyó és kibontakozó harcokat megtermékenyítsenek. Az osztálytudat nem valami metafizikai vagy steril és statikus nagyság, hanem a harcokban testesül meg, keletkezik és újfent megtermékenyíti őket, vagyis az osztályharcok az osztálytudat kifejeződései és egyszerre újabb osztálytudatot hívnak életre. A küzdők (ideiglenesen vagy tartósan) megváltoztatják a feltételeket, egymás közti és a körülményekhez való viszonyaikat és ugyanakkor saját maguk is változnak; úgymond harc közben tanulnak; megtanulnak járni, amennyiben járnak. A bürokratikus szervezet elrabolja e harc dinamikáját, energiáját, fejlődőképességét, ütőerejét és kiszámíthatatlanságát. Amennyiben a szakszervezet- és pártfétisiszták a spontaneitás és tudat mesterséges ellentétét eszkábálják nekünk, lerombolják az osztály kreativitását, és egyszerre önnön hatalmi igényüket indokolják.

Minden osztályharc (az is, amit specialisták szerveznek és figyelnek meg) tartalmazza legalábbis a lehetőséget, hogy korlátozott keretéből kitörve egy mindent megkérdőjelező harcba torkolljon. Így a kollégák nem feltétlenül azért vesznek részt a sztrájkokban, hogy támogassák a szakszervezeti bürokrácia követeléseit, hanem pl. azért is, hogy távolmaradhassanak a bérmunkától, vagy hogy a hivatalos sztrájk ‚védelme’ alatt megfogalmazhassák nem annyira hivatalos szükségleteiket, követeléseiket és kritikájukat, amire egyébként tán nem volna lehetőség. Minden sztrájkban ott bújkál a lehetőség a sztrájkolók egy része számára, hogy felismerjék közös érdekeiket csakúgy, mint közös bérmunkás-helyzetüket − de önnön erejüket és a kollektív erőt is érezhetik, és ebből bátorságot és erőt meríthetnek. A válogatás nélkül összeboronált emberek […] (akiknek közös érdeke a kapitalista üzemben elsősorban a gazdasági kényszer, hogy dolgozzanak a túlélésért) e kollektivitását ugyan a kényszer szüli; ám a sztrájkban több rejlik: a kollégák együtt sztrájkolnak, mert erre kényszerülnek, de ez a közös érdek egyesíti is őket. Ezen túlmenően napról napra ugyanazt a harcot vívják, ‚tudatosan’ vagy ‚öntudatlanul’, ‚sikeresen’ vagy inkább vesztes pozícióból: a bérmunka elleni harcot, mint olyan emberek, akik a bérmunkán kívül léteznek, illetve akarnak létezni. A munkások tehát nem azért küzdenek, mert valaki felszólítja rá őket, hanem mert nincs más lehetőségük. Harcolnak a munkatempó, a géppé való lealacsonyítás, a régi és új technikák és normák, az átszervezések ellen, pihenőhelyekért [Freiräume] és szünetekért…

Amikor a munkások küzdenek, tapasztalatot szereznek és tanulnak belőle, az az egyik. [Wenn Arbeiter kämpfen, ihre Erfahrungen machen und daraus lernen, ist es das eine.] Így némely fájdalmas tapasztalat is hozzátartozik. A harcnak e fajtája szükséges, a benne keletkező szervek és azok formái új kapcsolatok és tapasztalatok forrásai. Ezzel szemben a baloldali csoportok, amelyek ideologizálják a harcokat, és úgy gondolják, okos javaslatokkal és bizonyos harci formák képében mintaképpel szolgálhatnak, a munkásokat kivérzett, a mindenkori szervezeti érdekeknek és korábbi harcoknak, ámde nem a harc szükségleteinek megfelelő formákra és példaképekre feszítik (üzemi csoportok alakítása, akciók, stb.). A bérből élők nem saját akaratukból harcolnak, hanem mert rákényszerülnek. Más a helyzet, ha ugyanezeket az embereket a harcok folyamán megszervezik − haszontalanságuk és kilátástalanságuk tudatában. Ez aztán azt jelenti, hogy politikai mozgalmakba és az államba vetett illúziókat táplálnak bennük, manipulálják őket, és így tovább. E csoportok a munkahelyeken kívül foglalnak helyet, általában nem tudják, milyen feltételek között folyik a munka, a kritika és a harc, és klisés és romantikus elképzelések rabjai egy számukra idegen osztály hősies harcáról. A munkások harcában és helyzetében rejlik a proletár dilemma megoldásának kulcsa, a bérmunka megszüntetése. A munkások harcaiban jelen van egy lehetséges jövendő társadalmi forradalom és emberi társadalom csírája. Ezekhez érdemes elméletben és gyakorlatban kapcsolódni, nem pedig ideologizálni és fétissé nyilvánítani.“ (11)

Mindenesetre fontos a szokásos és most zajló munkahelyi és osztályharcok korlátait megérteni. Viszont azt is meg kell érteni, hogy még akkor is, ha ebben az országban minden olyan nyugodtnak tűnik, több dolog „folyik“, mint ami bennünk gyakorta tudatosul (és az utóbbi két-három évben több munkásharc − „vadak“ is − zajlott, mint a megelőző években).

Amit Peter Birke az 1969 utáni évekről ír, az az eljövendő napokra is igaz lehet: „Az 1969 utáni ‚sztrájkhullámban’ a résztvevők úgymond csak felfedték arcukat, a már azelőtt is meglévő társadalmi igényeket és követeléseket letették az asztalra, és nyilvánosan megtárgyalták.“ (12) Manapság a védekező harcok dominálnak, amelyek azonban felmutatnak perspektívákat és az ellenállás példáit is. Így pl. a 2004 nyári vadsztrájk az Opelnél megmutatta, hogyan fejlődhet a munkahelyen a társadalmi szerveződés egy munkásharc keretében úgy, hogy mindenki felismeri és megtalálja benne a feladatát. (13) Természetesen az osztályharcnak és a társadalmi forradalomnak semmi köze a baloldal által gyakorta újrafelfedezett „szociális kérdéshez“ és vonatkozó kampányaikhoz (pl. a szakszervezetek farvizén).

III. Saját tapasztalatok

Hogy megértsük az osztályon belüli ellentmondásos tendenciákat, az osztály ellentmondásos létét, már egy egyszerű sztrájk is érdekes betekintést nyújt. Sokszor már egy szakszervezeti sztrájkban láthatóvá válnak és működésbe lépnek a különböző befolyások, tendenciák és frakciók. Érdekes, ahogyan egy sztrájk, legyen akár csak figyelmeztető sztrájk, megváltoztatja a kollégák viselkedését és egymás közti viszonyát. Emberek, akik addig munkatársakként egymás mellett dolgoztak, azaz csak funkcionáltak, elkezdenek saját lépéseket tenni (gyakran a szakszervezet őrködése mellett), ellenállásra hajlamossá válni, a munka világában kívánatos aktivitásuk határait átlépni. A kollégák és a kis és nagy főnökök közti ellentétet nagy részük teljesen világosan érzékeli. És itt is másnak tűnik fel minden, mint amilyen valójában: a dolgozók egy része azért van benne a buliban, mert a többiek is benne vannak; egy részük a szakszervezet szokásos gazdasági jellegű követeléseit támogatja; egy rész viszont kritikusan áll az egészhez, talán benne van, hogy ne kelljen dolgozni, megvan a véleménye a szakszervezet nyomorult követeléseiről és eljárásmódjáról, esetleg további kritikája is, és nem tetszik neki saját statisztaszerepe, amelynek betöltéséért („fegyelmezett viselkedés“) a szakszervezeti tisztviselők köszönetet mondanak neki, ám ő sejti a kompromisszumokat. Kifelé szakszervezeti akciónak tűnik ez az egész, azonban belülről mindenkinek megvan a maga indoka, és ha egyéb tendenciák nem mindenki számára tűnnek fel, az sokszor csak gyengeségüknek, elszigeteltségüknek és hamis szerénységüknek köszönhető. Azonban nem csak a hivatalos szakszervezeti politikával, a nyomorúságos százalék-követelésekkel szembeni elégedetlenség nyilvánul meg, úgyhogy a (…) több szabadságra és szabadidőre vonatkozó és továbbmenő követelések alááshatják a hivatalos szakszervezeti álláspontot. A sztrájk után megmarad annak bizonyossága, hogy maguk is határozottan tudnak cselekedni, valamint az a fontos tapasztalat, hogy a kollégákat ezúttal másképp is megismerték, felismerték és átérezték a közös pontokat, és a sztrájkon túl is másképp tudnak beszélni egymással, egymás iránt is érdeklődnek (az üzemi csoporton vagy a „munkás“ és „alkalmazott“ kategóriákon túlmenően is)… Ekképpen lehet egy sztrájk ízelítő más időkre: a szolidaritás, a közös harc idejére, de a kis és nagy főnököktől érkező represszió idejére is. Már egy ilyen szakszervezeti sztrájkban is továbbmutató tendenciák és különböző motivációk rejlenek, az objektum és szubjektum közti határ elmosódik (de csak ott, ahol a szakszervezet dominanciája megtörik).

IV. Az osztálynélküli társadalom feltétele a proletariátus önfelszámolása

Az intézményesített munkásmozgalom története egyvalamit teljesen nyilvánvalóvá tett: a munkások felszabadulása csak maguk a munkások műve lehet. Ugyanis: „a ‚munkáspártok’ és szakszervezetek alakjában szerveződő munkásmozgalom kezdettől fogva nem a proletariátusnak a munka alóli emancipációját szolgálták, hanem a bérmunkára való emancipációt és a kapitalista termelési módba való integrációt. A munkásmozgalom elejétől fogva nem volt más, mint kispolgári ellenzéki és reformmozgalom, amelyet ideiglenesen támogattak munkások és kispolgárok mindenkori osztályérdekeikből kifolyólag: mindketten a beilleszkedést, a helyüket keresték. A kispolgárság meg is találta, a munkások felhasználták a munkásmozgalmat, harcoltak vele, nélküle vagy ellene. A munkásmozgalom vezetői végül is megvalósították a bérmunka alóli egyéni felszabadulásukat; ennek folyamán a munkásságban jelenlévő kispolgári ideológiára és annak gyakorlati kifutásaira támaszkodhattak. Kikövetelték a munkások polgárosodását, a gazdagságból, elismerésből, politikai képviseletből, szabadságjogokból való ‚igazságos’ részesedésüket. Ennek kifejeződései voltak a munkáspártok, a szakszervezetek, a fogyasztói egyletek, a szakmai egyesületek [Genossenschaften], stb. A munkások részt vettek és vesznek a kapitalista termelési folyamatban, mint ilyenek eladókként viselkednek, egymással versengve. A munkásvezérek éppúgy helyet követeltek maguknak a társadalomban, mint a diákok 1968-ban, és ugyanúgy meglelték a helyüket. Az ‚ellenhatalomról’ szőtt álom az államkapitalizmus és a reálpolitika rémálmává vált; a parlamentekbe, pártokba, a szakszervezetekbe, vagyis önnön ellentétébe torkollt, maga is az anyagi hatalom részévé lett, anyagi megvalósításának kezdeteitől annak része volt.“ (14)

Az intézményesített munkásmozgalom szakszervezetek és pártok formájában integrálta az osztályt a rendszerbe, és ugyanakkor az uralkodó reformista munkástudat intézménye volt, a túlélés ideológiája. Küzdött a munkásokért, és gondoskodott róla, hogy mindenki az maradjon, ami volt: a munkások munkások, akik most már szavazhatnak is és rendelkeznek gyülekezési és szólásszabadsággal… A társadalmilag egyenlőtlen felek jogi egyenlőtlensége a régi munkásmozgalom áldásával valósult meg.

Mivel a munkáslét önmagában nem valami jó dolog, amit át kellene menteni az osztálytársadalomba, és mert − mint fentebb kifejtettük − tőke és bérmunka ugyanannak a társadalmi viszonynak két oldala, az osztálynélküli társadalomért vívott harc csakis egyszerre polgár- és proletárellenes lehet, mert nincsen megvalósítandó vagy megvédendő proletár identitás, hanem egyedül az emberi közösség. A kapitalizmus elleni harc a kapitalista viszonyok utálatából táplálkozik, abból, hogy az ember nem akar többé pusztán munkás lenni (…). A kapitalista viszonyok gyűlölete a mindennapos megaláztatás és megerőszakolás elutasításából táplálkozik, amit a bérmunka zsarnoksága és a többség számára érezhető következményei jelentenek. A bérmunka mindennapi erőszaka kelti életre a vágyat „minden viszony megdöntésére, amelyben az ember megalázott, szolgaságba hajtott, magára hagyott, megvetett lény“ (Marx). (15) A munkások nem vehetik át a „politikai hatalmat“, hanem szét kell verniük azt, hogy ne kelljen többé munkásnak maradniuk − még egy „munkásállam“ keretében sem. (16) Minthogy a társadalmi forradalom, mint már a megnevezés is mutatja, társadalmi forradalom, célja nem lehet a politikai hatalom megragadása, hanem egyes-egyedül teljes lerombolása. Többek közt az oroszországi tapasztalat (1917-től) (17) és a spanyolországi (1936-tól) tanították ezt meg nekünk.

A társadalmi forradalom lényege nem a munkásosztály győzelme a tőke fölött, hanem a proletariátus önmegszüntetése és minden osztály felszámolása. Ennélfogva nincsen megvalósítandó „proletárdiktatúra“ és felépítendő „munkásállam“. Az osztályharccal egyidejűleg véget érnek az azt újra meg újra előhívó társadalmi viszonyok. Ezt a feladatot senki nem veheti le a proletariátus válláról, és nincs a társadalmi forradalomhoz vezető rövidebb út.

A munkásosztály mindig egyszerre humántőke és lehetséges forradalmi szubjektum. Egyfelől mindig el kell(ett) adnia munkaerejét, hogy túlélhessen. Más oldalról mindig is állítania kell(ett) önmagát, hogy ne bukjon meg és ne vesszen el teljesen a tőkében és annak funkciójában. A kapitalizmusban való túlélés mindig összekötődik az emberségért és emberiességért folytatott birkózással, a bérmunka elleni, a tőke gazdasági funkciójára való lefokozás elleni, az emberi lét tagadása elleni harccal. Ehhez az évszázados harchoz kötődünk mai küzdelmeinkkel.

Mit jelent mindez a forradalmárok számára? A forradalmi munkásoknak nem kell saját szerepüket sem túl-, sem alábecsülniük. Sem nem „avatkoznak be“ a harcokba (a „beavatkozás“ a politikai csoportok ügye, akik nekik idegen terepre nyomulnak be), sem nem elégednek meg egy puszta megfigyelői szereppel: a forradalmi munkások az osztály részeként harcolnak. A társadalmi forradalmárok feladata kellene legyen, hogy a bérmunkás-osztály önszerveződési, önmegértési és tudatosodási folyamatait támogassák, és fellépjenek a gyakorta uralkodó elszigetelődés és rezignáció ellen (akár a munkásharcok dokumentálása, akár szakszervezeteken kívüli és több üzemet átfogó hálózatok támogatása vagy harcoló kollégák támogatása, stb. képében), szervezzenek, ehhez hasonló vitákat folytassanak, stb., és természetesen forradalmi bérmunkásokként viselkedjenek a munkahelyen (bár a hatókör mindenütt az erőviszonyoktól függ, és nem kellenek „mártírok“). Mindebben az emberek öntevékenységének kell a középpontban lennie, a harcnak nem kell képmutatásban vagy rémálomban végződnie. A munkások termelik a hatalmat, meg tudják semmisíteni és meg kell semmisíteniük, ha véget akarnak vetni a túlélésnek. Ez alól senki nem mentesítheti őket. „A kommunisták szervezik magukat, vagyis önmagukat szervezik: nem másokat. Helyesen fogalmazza meg Dauvé és Nesic: „Az egyik legrosszabb illúzió az a hit, hogy a forradalom minden feltétele adott, kivéve a szerveződést… vagy a proletár önszerveződéshez szükséges információkat. Ha a Renault-munkások tovább dolgoznak, míg a Peugeot-munkások sztrájkolnak, az nem azért történik, mert nem tudják, mi zajlik a Peugeot-gyárakban, hanem mert a Peugeot-konfliktus megmarad a ‚munkahelyi harc’ keretén belül, és nem visz valami mindkét vállalat és még sokak számára közöset a játékba, ami a Renault-munkásokat arra késztetné, hogy letegyék a szerszámot. Az információk terjesztése szükséges: nem [egyetlen] feltétele a harcnak vagy annak kiterjedésének. Még egy olyan megtámadhatatlan helyen is, mint egy börtön, minden következetes sztrájk vagy felkelés kommunikációs csatornákat hoz létre, és átterjed egyik börtönről a másikra. Ennek ellenére a propagandista úgy gondolja, hogy motiválja a munkásokat, amennyiben ellenszolgáltatás nélkül ellen-információkkal látja el őket.“ (18)* Nyilvánvaló, hogy elméletünk csak a jelenlegi és múltbéli harcok visszatükröződése és általánosítása lehet, de más forradalmi munkások számára nem adhat vezérfonalat vagy jelszavakat. A konkrét kérdések, problémák és helyzetek konkrét válaszokat, megoldásokat és harci szerveket követelnek (pl. tanácsokat), amelyeket csak a konkrétan érintettek lelhetnek meg és nekik kell azokat meglelniük. Ebben a forradalmi munkások nagyobb elméleti tisztaságot tudnak biztosítani.

*[E ponton nyer jelentőséget a munkáskutatás: a lehetséges közös érdekek felfedezésének és esetleges közvetítésének érdekében. A „propagandista“ többnyire absztrakt osztályfogalmak mentén igyekszik megmagyarázni a közös harc jelentőségét, és ezért marad rendre sikertelen.]

A mai társadalmi viszonyok közepette a társadalmi forradalom ugyan szubjektíve és objektíve szükséges, ugyanakkor nem törvényszerűen vagy szükségszerűen következik be, hanem egy lehetőség a sok közül a kapitalista barbárság mellett. Természetesen ma még messze vagyunk a társadalmi forradalomtól, az osztályharc szintje alacsony, és gyakorta a félelem, az elszigeteltség és a rezignáció az uralkodó, de vannak gyenge kezdeményezések egyfajta új irányvételre és „radikalizálódásra“ a munkásosztály egyes részeiben. Mindennek kifejeződése a munkahelyi harcok növekvő száma az utóbbi években és például az olyan sztrájkok, mint az Opelnél [Bochum, 2004], a Gate Gourmet-nél [Düsseldorf, 2005-2006] vagy a BSH-nál, de ugyanúgy az általános hangulat, az elégedetlenség országszerte és az üzemekben. A Balpárt választási eredményei (…) is egy, persze mérsékelt „radikalizálódásra“ utalnak − itt ne kergessünk illúziókat, és tudjunk ennek ellentmondásosságáról. Az ilyen viták, az Aufheben-hez hasonló projektek, a résztvevő csoportok és vitakörök, amelyek pár éve még nem léteztek, szintén egy bizonyos „radikalizálódás“ jelei.

A régi munkásmozgalom elmélete és gyakorlata, sémái, ideológiája és politikája helyébe a saját helyzetünk és a társadalmi viszonyok materialista megértésének, valamint a kommunizmus iránti szenvedélyes érdeklődésnek kell lépnie. A forradalmi munkások irányvonalának középpontjában az osztály öntevékenységének, valamint az osztályt alkotó egyes emberek szükségleteinek vágyainak és álmainak kell állnia. Nem valami nem létező történelmi szükségszerűség vagy küldetés, hanem önnön helyzetünk felismerése és a kommunizmus − a gazdaságilag értékesített, a túlélés állapotában tengődő létnek véget vető élet − iránti izzó, szenvedélyes érdeklődés lehet egy lehetséges társadalmi forradalom és a kommunista társadalom mozgatórugója.

Red Devil, 2007. augusztus-szeptember

(1) in: Edward P. Thompson, „Az angol munkásosztály keletkezése” (német kiadás: „Die Entstehung der englischen Arbeiterklasse“, 1987, p.963)

(2) in: Karl Marx, „Bérmunka és tőke“, MEM 6, p.399.

(3) Jelenleg az elkülönülés uralkodik a munkahelyi harcokban, és van néhány kivételezett réteg, amely a többiekkel ellentétben „sikereket” könyvelhet el, és az osztály sokoldalúságát tükrözi: pl. az IT-dolgozók, a klinikai orvosok, a mozdonyvezetők vagy a pilóták.

(4) Lásd még: Red Devil, „Életünk tőkésítése” („Kapitalisierung unserer Leben“) in: Red Devil, „Widerworte. Gegen die kapitalistische Verfaßtheit der Gesellschaft (2006-2007)“, 2007.

(5) Mi is szívesebben dolgozunk kevesebbet több pénzért, ha már bérmunkát végzünk, és túlélésünkért pénzt kell keresnünk a kapitalista viszonyok között. Teljesen más dolog azonban egy béremelésért és jobb munkakörülményekért folytatott, vagyis a rendszer részét képező és többségében szakszervezetben intézményesített harcból aztán forradalmi perspektívát faragni, megelégedni vele, vagy − ahogy az anarchoszindikalisták teszik − az egészet forradalmi harccá nyilvánítani, majd intézményesíteni. „A szakszervezeti szerveződési forma és gyakorlat soha nem volt és nem is lehet ’forradalmi’, bármennyire is ezt akarják esetleg alapítói és tagjai. A szakszervezetek mindig is a munkaerő-áru eladásával foglalkoztak. Ebben semmi ’forradalmi’ nincsen, ez a rendszer része és megtartója. Az FAU [németországi szindikalista szövetség] anarchoszindikalistái (…) a szakszervezeteket akarják pótolni; meg akarják tartani egykori pozitív vonásaikat, azonban kizárni a negatívakat. Egyszóval egy olyan szakszervezetet óhajtanak megalkotni − amely ’valójában’ mégsem az lenne − de azért mégis az maradna. Az elv a lényeg, a szakszervezeti mozgalom történelmi valóságáról nem vesznek tudomást. (…) A ’forradalmi’ szakszervezet ugyanúgy szakszervezet marad, mint ahogyan a ’forradalmi’ párt is csak egy párt. Ebben az esetben a forma meghatározza a tartalmat és a működési módot. A munkások felszabadulásával minden polgári szervezet, így a szakszervezet is ellenségesen áll szemben.”
in: Red Devil, „A munkásmozgalom, a marxizmus és a baloldal kritikájához” („Zur Kritik der Arbeiterbewegung, des Marxismus und der Linken“, 2004, p.59-62)

(6) Ezzel kapcsolatban lásd a Bibliothek des Widerstandes [„Az ellenállás könyvtára”] sorozatban megjelent brosúrákat; a történelem tele van példákkal, amikor a proletariátust „tudatos” élcsapatok és azok politikája fékezte le, de olyanokkal is, amelyekben a proletariátus mesterséges vezetők nélkül harcolt, és saját maga hozta létre szerveit: tanácsokat, sztrájkbizottságokat… lett légyen az 1905-ben, 1917-ben, 1921-ben, 1953-ban, 1968-ban…

(7) Erről lásd az Aufheben első számában kifejtett nézeteinket: „Az osztály öntevékenysége nem egy akármilyen ’spontaneitáselmélet terméke, hanem konkrétan előálló kérdések és problémák eredménye, illetve a rájuk adott válasz. Az elméletet és a gyakorlatot nem lehet sematikusan szembeállítani: egymásból élnek, feltételezik egymást. Az elmélet a gyakorlat tükröződése (tanácsok már azelőtt voltak, hogy a ’minden hatalmat a tanácsoknak’ követelést megfogalmazhatták volna!), és újfent megtermékenyítheti azt és viszont.

A munkások mindig is küzdöttek; a tőkés bérmunka mindennapjai és a bérmunkás-lét harcokat gerjeszt. Ezekben számunkra kiemelten fontos a munkások önszerveződése: a munkások csakis maguk szabadíthatják fel magukat, amennyiben önállóan cselekszenek és gondolkoznak ahelyett, hogy ’szabványreceptekre’ nyúlnának vissza, amelyek statisztákká fokozzák le, illetve ebben a szerepben hagyják meg őket. Fentebb említett brosúránkban többek közt ezt írtuk az elmélet és a gyakorlat összefüggéséről: ’Az ilyen [társadalmi forradalmi] perspektívát a bérmunkások nyilván nem úgy fejlesztik, mint az értelmiség tagjai: nincs rá idejük és lehetőségük. Más oldalról nézve azonban számtalan példa van rá […]: nem valamely ’klasszikusok’ hosszú éveken át tartó tanulmányozása során, hanem saját kollektív tapasztalatok és viták alapján. Egy ilyen perspektíva kifejlődésében nyilván nem tagadható le a kommunista eszmék és írások hatása, ennek ellenére ez a hatás másként jelentkezik, mint ahogy azt némely ’forradalmárok’ képzelik, aki túlbecsülik saját szerepüket. Ezek nem értik meg, hogy az osztálytudat nem szilárd állapot és nem is egy átadható tudáscsomag (végül is a szakszervezeti és pártbürokrácia is képes volt saját társadalmi helyzetére alapozva önnön osztályérdekeit tudatosítani magában, és ezeket nemcsak Kronstadtban vagy a [sztálinista] Magyarországon, de mindmáig Kubában vagy általában a szakszervezetekben védelmezni −R.D.), hanem a saját tapasztalatokkal együtt − nem mindig egyenes vonalban és előremutatóan − fejlődik, azaz a kisebb-nagyobb mindennapi harcokban. Mindkettő (a harc és a tudat) kölcsönösen megtermékenyíti egymást, és erőt és kreativitást merítenek egymásból.” (In: Red Devil, „Auf dass wir das irdische Jammertal des Kapitalismus beenden und diese Verhältnisse, die der Illusion bedürfen, beseitigen“ [„Hogy véget vessünk a kapitalizmus földi siralomvölgyének és megszüntessük az illúzióra éhes viszonyokat”], in Aufheben # 1, 2007, p.25) Gyakorta az „öntudatlan” magatartásban több a tudatosság, mint az állítólag „tudatosban”: lásd még erről az Aufheben 1. számában az angliai Toxteth-ben zajlott lázadásokról általunk írottakat. Itt fiatalok fogalmazták meg a baloldali politikusok által követelt szociálpolitika kőkemény kritikáját: „Nagyobb ketrecet! Hosszabb láncot!”

(8) Erről lásd Karl Marx izgalmas fejtegetéseit az elidegenedett munkáról: „Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”, Kossuth Kiadó, Bp. 1962

(9) in: Red Devil, „Zur Kritik der Arbeiterbewegung …“, p.6

(10) in: Red Devil (szerk.), „Worum geht es? Fragen an die Genossen vom Kollektiv Troploin (Gilles Dauve, Karl Nesic)“, 2007, p.40

(11) in: Red Devil, Zur Kritik der Arbeiterbewegung …“, p.7-9

(12) in Bernd Gehrke/Gerd-Rainer Horn (szerk.), „1968 und die Arbeiter. Studien zum ‘proletarischen Mai’ in Europa“ [„1968 és a munkások. Tanulmányok az európai ’proletár májusról’”], 2007, p.58

(13) Erről lásd: Wildcat #73, p.6-9.; ezenkívül érdekesek még a Gate Gourmet-nél és a Bosch-Siemens háztartásigép-üzletágában zajlott sztrájkok és az ezekről megjelent könyvek és füzetek.

(14) in Red Devil, „Zur Kritik der Arbeiterbewegung…“, p.11. Ezek a példák sok másikhoz hasonlóan (mint a „forradalmi” pártok és szakszervezetek politikája) azt mutatják, hogy nincs rövidebb út a társadalmi forradalomba és az osztálynélküli társadalomba.

(15) in: Karl Marx, „A hegeli jogfilozófia kritikájához − Bevezetés” MEM 1, p.378-391.

(16) V.ö. Karl Marx 1844-es írásával − „Kritikai széljegyzetek ’egy porosz’ cikkéhez” (MEM 1, p.392-408.), ahol többek közt ez olvasható: „Ahol vannak politikai pártok, mindegyikük minden baj okát abban látja, hogy őhelyette az ellenfele van az állam kormányrúdjánál. Még a radikális és forradalmár politikusok sem az állam lényegében keresik a baj okát, hanem egy meghatározott államformában, amelynek helyébe ők egy másik államformát akarnak tenni.” (p.400.)

(17) Az 1917-es oroszországi forradalomhoz és a bolsevikok szerepéhez: Unabhängige Rätekommunisten, “Der bürgerliche Charakter des Bolschewismus” (megtalálható a www.left-dis.nl weboldalon). Szintén remek forrás Maurice Brinton munkája, „A bolsevikok és a munkásuralom. Állam és ellenforradalom” [német kiadás: „Die Bolschewiki und die Arbeiterkontrolle. Der Staat und die Konterrevolution“, Libertäre Association, 1976]. Ugyanezen szerző „Párizs, 1968. május” c. könyve és René Viènet „Veszettek és szituacionisták a foglaló mozgalomban” [németül „Wütende und Situationisten in der Bewegung der Besetzungen“, FreundInnen der Klassenlosen Gesellschaft 2005] c. műve bemutatják, mennyi kreativitás nyilvánulhat meg a munkásosztály harcaiban.

(18) in Red Devil (Hg.), „Worum geht es? …“, p.21-tól.

Categories: Bevezetö szöveg, Elmélet Tags:
  1. No comments yet.
  1. No trackbacks yet.